Minden vizslakedvelő vadász álma, hogy egy kifogástalanul dolgozó fegyelmezett vadászkutyája legyen, azonban az esetek egy részében ez csak álom marad, mert a kutyája a vadászaton nem az elvárásainak, főleg nem a vadásztársai tolarenciájának megfelelően viselkedik.
A hibák sokrétűek, mint azok előidéző okai is különbözők.
Annak érdekében, hogy a hiányosságokat és okait megismerjük, valamilyen rendszer szerint osztályozni kell a hibákat.
Két fő hibacsoportot különböztethetünk meg:
. A vizsla vadászatának hiányosságait, mint a vad felkutatásánál, a vad jelzésénél, a vad elhozásánál mutatkozó hibákat.
. A vizsla fegyelmezettségének hiányosságait, a kapcsolattartás, a vad előtti és a lövéskori viselkedés hibáit, a megállíthatóság és behívhatóság hiányosságait.
Az élő és lőtt vad felkutatása az egyik legfontosabb szerepe a vizslának. A vad leggyakrabban a vadász számára járhatatlan sűrűségben rejtőzködik, amelyek nagyrésze a vizsla segítsége nélkül észrevétlenül meglapulna a vadászat ideje alatt, de a vadász érzékszervei még a közepesen fedett sík terepen elrejtőzött vad felderítésére sem elegendően fejlettek.
E két terepszakaszon végzendő keresés különböző feladat elé állítja a vizslát és a keresés hibái is más-más jellegűek.
A nagykiterjedésű, nem nagyon fedett terepen az eredményesség nagy futásteljesítményt, jó szaglóképességet és jó vadjelző tulajdonságot, stabil vadmegállást követel. A fedett terepen való keresés inkább erősebb alkatot, a terep okozta akadályok közbeni kellemetlenségek iránti érzéketlenséget, azok leküzdéséhez szívósságot igényel.
Ezek fizikai tulajdonságok, amik elengedhetetlenek a kifogástalan munkához, azonban mindkét terepszakaszon való munkához szükséges még valami, a vad iránti érdeklődés.
A vizsla vad iránti érdeklődése határozza meg a fizikai feltételek megléte mellett a vizsla keresésének intenzitását.
Abban az esetben, ha egy vizsla nem keres megfelelően, először vizsgáljuk meg, hogy annak van-e alkati oka, amely lehet rossz kondíció, betegség,(pld.csípőizületi displasia). Ha nincs testalkati hiba, akkor a keresés megtagadása adódhat idegrendszeri labilitásból, amely abban ütközik ki, hogy nem mer olyan távolságra eltávolodni a vezetőjétől, amivel eredményes munkát tudna produkálni. Ha ezt a hibát a lövés után észleljük, akkor lövésre érzékeny vizslával van dolgunk.
Kifejlett vizsla esetében a vad iránti érdeklődés olyan hiánya ritkán jelentkezik ami -főleg sík terepen való keresésnél- szembetűnne, azonban nehezen járható terepen, nádasokban, csalánosban, földiepres terepen rövidszőrűek közül csak a legjobb hajlamúak dolgoznak kifogástalanul, mert a növényzeten való áthatolás sok kellemetlen, olykor fájdalommal járó szúrkálást okoz, aminek leküzdéséhez a vad szagok iránti nagy érdeklődés jelenti az ellensúlyt.
Meg kell jegyezni azonban, hogy az ilyen terepet egyik vizsla sem járja át csupán passzióból, mert szeret ilyen helyen járni, oda a vad felkutatása végett megy be. Minél nagyobb az ellenérzés a sűrű átkutatása ellen, annál nagyobb keresési vágy kell ahhoz, hogy ott kitartóan dolgozzon.
A megtalált vadat nyílt, vagy közepesen fedett terepen a vizslának jeleznie kell a vadász számára, hogy fel tudjon készülni annak elejtésére.
Vannak azonban olyan helyzetek is, amikor a vadat nem kell jeleznie, hanem a lőtávon belül fel kell hajtani azt, mert a vad megállása előnytelen lenne a vadászat eredményessége szempontjából. Ezek a sűrű bozótosok, zárt lombkoronájú erdők, nagykiterjedésű nádasok, amelyben a kutyát nem tudjuk szemmel követni, mozdulatlan vadmegállása esetén azt sem tudnánk hol állja a vadat.Az ilyen terepen a vizsla vadmegállás helyett kinyomhatja a vadat, de nem üldözheti és elfogására sem tehet kísérletet.
E két alapvetően különböző terepszakaszt a gyakorlott vizslák jól meg tudják különböztetni, melynek az a következménye, hogy ugyanarra a vadfajra különbözőképpen reagálnak a tereptől függően. A hibát ezen a téren általában a kutya gyakorlatlansága, a kombinációs képesség alacsony szintje okozza. Ezek a tulajdonságok ugyanis elengedhetetlenek ahhoz, hogy a vizsla különböző terepadottságokhoz alkalmazkodva megtanuljon vadászni.
A vad jelzésének, megállásának teljes hiánya sík, kevésbé fedett terepen is előfordulhat, ami általában veleszületett hiányosság, ritkán felvett rossz szokás, ami abból adódik, hogy minden előtte felkelt vadat üldözőbe vehetett, esetleg el is fogta némelyiket. Néhány ilyen esetből azt tapasztalta, hogy előnye származik abból, ha nem lassul le a vad észlelésekor, hanem ellenkezőleg, a ráhúzás helyett gyorsítani kezd, hogy még a rejtőzködő vadat a vackában utolérje, de legalább javíthassa pozicióját az üldözésnél. Ebben az esetben a fegyelmezetlenség, az erős vadelfogási vágy, a kopószellem és a szerzett rosszirányú tapasztalat együttes kölcsönhatása miatt marad el a vad megállása. Ehhez közeli hiba az egészséges vad elfogása állásból történő ráugrással, ami a vadmegállási ösztön gyenge öröklődéséből, esetlegesen a bevadászás alatti helytelenül alkalmazott gyakorlatból adódhat. Soha ne a vizslával keltessük fel az általa leállt vadat!
Ezek a kutyák teszik próbára a legjobban a vadásztársak tűrőképességét és a magára valamit is adó vizslavezető idegeit.
A vizsla a képzés alatt és a helyes vezetés mellett megtanulja, mert hajlama van rá, hogy az egészséges, nem sebzetten rejtőzködő vadat csak jelezheti, állhatja, esetleg kiugraszthatja a vackából, de nem üldözheti, el nem foghatja. Ezzel szemben a sebzetten menekülő, elrejtőzött vadat üldöznie kell, el kell fognia. A sebzettséget a vad vérének a menekülési nyomvonal környezetében hagyott szagáról különbözteti meg az egészségestől.
Ezeknek a feladatoknak történő megfelelelés, a vizsla vadászati tulajdonságai öröklődése során bonyolult genetikai kölcsönhatásoknak és a nevelése, alkalmazása során szerzett tapasztalatszerzés eredménye. Az e téren tapsztalt hibákat az egyes tulajdonságok között nem megfelelő öröklődési egyensúly, illetve ezeknek az idomítás és a vadászatba való bevezetéskori figyelmen kívül hagyása eredményezi. Az ilyen hibára egységesen alkalmazott korrekciós terápiát nehéz adni, mert ahhoz ismerni kell az egyed alkati jellemzőit, karakterét. Tapasztalataim szerint, amelyik vizsla nem áll szilárdan másfél éves koráig, ritkán lesz belőle stabilan álló kutya. Sajnos elég gyakran látni szakkönyvekben és szaklapokban olyan fényképet, amikor a vizsla farka lóg vadmegállás közben, ezek nem szilárdan álló kutyák.
Meg lehet tanítani a kutyát állásra, hisz ez az USA államaiban idomítási gyakorlat, ott a vadkeléskor hasaltatás helyett állni kell a kutyának, de ez az állás nem belülről jövő kényszer, nem éli át a vizsla a vad jelenlétét, emiatt nem is szemet gyönyörködtető látvány. Természetesen az így idomítottak is szépen állják a vadat, ha a hajlamuk erre később kifejlődik. Ezt a módszert inkáb a szekundálásra történő feltétlen megtanításnál lehet hasznosítani, de a hozzáértő szem ebben az esetben is észreveszi, hogy a szekundálás öröklött, vagy tanult produkció. Magyarvizsláinkat felesleges szekundálásra erőltetni, mert csak az ír szetterrel és pointerrel "fertőzött" vonalakban fordul elő nagyon ritka esetben öröklötten.
A vadelhozás teljes megtagadása nem túl gyakori hiba, azonban annál több hiányosságot lehet tapasztalni annak korrekt teljesítése körül.
A vad elhozása annak felvételéből, hordásából és átadásából áll. Sokszor tapasztalható, hogy a kutya a vadat a felvétel előtt erős fogásokkal szinte átrágja, hogy abban ép csont sem marad, a szemfogai pedig kiszakítják a húst, gusztustalanná teszi a fogyasztásra. Az ok sokrétű lehet, az erős és durva ölési vágytól kezdve egy korábbi kellemetlen tapasztalatszerzésen át, amikor a sebzett szőrmés vad fájdalmat okozott neki, egyszerűen azért is teheti, mert szereti a szájában érezni hozás közben az így megroncsolt vad testnedveit. Kölyök kortól való rendszeres foglalkozás esetén ritkán fordul elő, ha soha nem engedjük szemrehányás nélkül az elhozandó bábun, vadon többször "fogást" tenni.
Egy megrögzött vadtépő esetében már keményebben kell fellépni, de mindig a tett elkövetésekor szabad csak beavatkozni. Az is előfordulhat, hogy az elhozás idomítását előlről, kényszerítéssel kell elkezdeni és végigvinni.
Vannak raffinált kutyák, amelyek ha tudják, hogy gazdájuk látja őket nem követnek el hibát, de adandó alkalommal titokban kikezdik, elássák a vadat. Ezek nem szívesen működnek együtt a gazdával, gyenge bennük a falka szellem, szívesebben dolgoznak saját "szakállukra". Ezekben az esetekben is a tettenéréskori feddés vezethet eredményre. Ha a képzés során a legkisebb jelét is látjuk ennek a hajlamnak, szigorúan kell ellene fellépni. Tudtára kell adni, hogy a zsákmány közös, abból a vadászat után kapott bőséges etetés formájában kapja meg a részét.
A vadat úgy kell odahoznia, hogy azon a lövés általi sérülésen túl a kutya szájában újabb ne keletkezzen. Minden vadat csak annyira szorítson, mint amennyi annak a szájában tartásához elegendő. Az sem kívánatos, hogy a vad szőrétől, szagától, tollától való idegenkedés miatt annak valamelyik részét fogheggyel fogva cibálja, netán a vadat "lábtörlőnek" vélje, dobálja, játszon vele.
Ezekről azonban könnyebb leszoktatni, mint az erős fogásról, a vadtépésről. A gyakorlatokat e célra készített bevonatlan "apport fával" kell begyakorolni
Kisebb kellemetlenséget okozhat, ha a vizsla nem ül le a vadász elé a vaddal, hanem körülötte örömtáncot jár vele, vagy néhány méterre tőle ledobja. Ezek felvett rossz szokások, a behívás és az elhozás gyakorlása közben elkövetett idomítási hibákból adódnak. A kutya jőjjön a vaddal a gazdájához és ülve kínálja fel elvételre azt. Azért praktikus az ültetés, mert ebben a pozícióban van a kutya feje a legmagasabban, így a legkényelmesebb a vad átvétele.Vadászaton is legyen néhány másodpercünk arra, hogy a kutyát ültessük a vad behozáskor, mert hamar leszokik erről.
Azokban az esetekben, amikor a kutya nem a vezetőjéhez viszi a lőtt vadat, a bizalom hiánya vagy a kutya rosszindulata, a "zsákmány megtartásának" szándéka lehet az oka, amelyről fentebb már esett szó.
A legszélsőségesebb esetek, amikor a kutya nem veszi fel a vadat, olyan esetekben fordulhat elő, ha idomítás közben kellemetlenségek érték a vad megfogásakor, ritkább esetben a szőrre vagy a tollra allergiás. Az ilyen esetkben csak a kényszerrel történő elhozás tanítása vezethet eredményre, amelyet azonban nagyon meg kell gondolni érdemes- e elkezdeni, mert esetenként nem egyszerű feladat.
Azokban az esetekben, amikor azt tapasztaljuk, hogy a vizslánk nagyon szívesen dolgozik, de ügyet sem vet arra, hogy a gazdája, vagy a többi vadász is szeretne vadászni, a kapcsolattartás hiányát tapasztaljuk. Ez a hiányosság az egyik leggyakoribb, és talán a legtöbb bosszúságot is okozza nemcsak a gazdájának, hanem a vadászat összes résztvevőjének. Ez a hiba már a képzés során is kiütközik, a problémát az okozza, hogy a legtöbbször örülnek annak, hogy " jól megy a kutya" és hagyják, hogy függetlenítse magát a vadászat többi szereplőjétől.
A kapcsolattartás azon feladatok közé tartozik, amelyet fiatal korban és a vadászatba történő bevezetés során kell megtanítani, mert később egyre nehezebb.
Nagyon fasjtaspecifikus hiba a túlzott önállóságra való törekvés, ezt időben korlátozni kell, fegyelmezéssel és folyamatos odafigyeléssel lehet megfelelő keretek között tartani. Az ilyen kutyák, főleg a fedett terepen igyekszenek kihasználni a felügyeletük nehézségeit.
Nagyon fontos, hogy kutyánk minden körülmények között behívható, megállítható legyen, mert ezzel tudjuk akaratunkat rákényszeríteni ha a kapcsolat lazulását észleljük. A jó kapcsolattartók minden külön parancs nélkül a sűrűben is felkeresik gazdájukat legalább látó, vagy halló távolságig. Az ilyen terepen többször hallassuk hangunkat, hogy tájékozódhasson pozíciónkról anélkül, hogy a keresést abba kellene hagynia.
A vizslát ősi ösztöne a vadkeléskor arra kényszeríti hogy a távolodó vad után rohanjon. A megfelelő reláció tartáson kívül itt kell a legjobban beavatkozni az ősi ösztön megfékezésébe. Ezt a feladatot is fiatal korban lehet a legkönnyebben megtanítani. Ez indokolja a feltétel nélküli egy parancsra történő, szinte reflex gyorsaságú, hasaltatás megkövetelését a képzés során. Ennek a tulajdonságnak a fenntartása vadászat közben is következetességet igényel a vezetőtől, ne hagyjon szó nélkül egyetlen felrebbenő, még inkább elfutó vad utáni beugrást sem. Fiatal kutyát ne küldjük és ne is engedjük sebbzett szőrmés hajszára, mert ebből rossz tanulságokat szűr le, később vadüldözővé válik.
A vizsla a lövés hatását a vadászatra történő bevezetés során tapasztalja meg. Gyorsan megtanulja, hogy ez elhozási feladatot, közvetlen élményt jelent az esetek többségében. Azoknál az egyedeknél, amelyeket a lövés után azonnal a hozásra serkentettek előbb-utóbb olyan szintre fejlődik a lövésre történő "beugrás", hogy már a fegyver emelésére is indul az elhozásra. Ennek elkerülésére a fegyver emelést, a lövést a helybenmaradásra (nem feltétlenül hasalásra) szóló parancsként kell megkövetelni a képzése során és a vadászaton is. A kutya csak a vadat ért találat esetén, annak földet érése után indulhat elhozásra, lehetőleg parancsra, amikor az már nincs a látókörében. Nyílt terepen, ahol a vizsla látja a sebzettet menekülni, soha ne engedjük rá a kutyát, hogy azt szemmel követve hajszolja. Akkor célszerű a kutyát indítani, amikor a vad már kikerült a vizsla látóköréből, a friss véres csapa közelébe vezetve annak szagát "felvetetve" a vad utáni érdeklődéskor "csapa-hozd" vezényszó után elengedve a szagnyomot követve kerüljön a sebzettel kapcsolatba. Az ilyen esetek a pontos csapakövetés fontosságát erősítik meg a kutyában. Nem kell attól tartani, hogy a sebzett vad emiatt elvész, mert a néhány másodperc alatt ritkán tud úgy eltávolodni, elrejtőzni, hogy egy jó orrú vizsla ne találná meg azt.
Az említetteken kívül természetesen számtalan hiba adódhat, amelyet a vizsla elkövet egy vadászaton, de azok nagyrésze az említettekkel összefüggésbe hozható. Tartsunk szem előtt egy örök szabályt: a vizslát könnyebb megtanítani a helyes viselkedésre, mint egy elromlottat helyrehozni. Fordítsunk ezért nagyobb figyelmet a kölyök és serdülő korú vizslánkra a képzése során.
Huszár Tibor.
vadász-kinológus
